„…Egy entet nagyon
nehéz rajtakapni, amikor mozog, s amikor nem mozog, akkor éppen úgy néz ki,
mint egy fa.” – J.R.R. Tolkien
Entek: Testüket
kéregszerű anyag fedi, amely lehet szürke, barna vagy akár zöld is. Az ujjaik
akár az ágak, hatalmas lábukon hét hosszú, görbe ujj van, amelyek gyökerekre
emlékeztetnek, azonban rendes ujjként tudják őket használni. A mozgásuk nem
gyors és a távolságokat entlépésben mérik. Az entek, ahogy ők mondják, nem
hamari népek, ezért mindent alaposan átgondolnak. Sok emberi szóra nincs
szavuk. Nyelvük bonyolult és nehézkes, mivel a fogalmakat nagyon összetett
módon fejezik ki, és a legegyszerűbb dolgokat is nagyon sokáig tart kimondani
rajta. Az enteken kívül nem beszéli más. Maguk az entek azonban ismerik, és jól
beszélik a Közös Nyelvet, így nem okoz számukra gondot másokkal érintkezni, ha
éppen ezt akarják.
Ent asszony – szellem nélkül
91éves, fitt,”sehr
liebe Dame” ahogyan a munkáltatóm jellemzi. Jól és könnyen mozog, de a kor azért
az ő testén is nyomott hagyott. Bőre
ráncos, kérges, koronája ősz, de szavamra mondom, 10-15 évet
simán letagadhat. Sohasem dohányzott, és egész életében sportolt. Tessék egy
élő bizonyíték a kétkedőknek. Idős kora ellenére egyetlen gyógyszert sem szed.
Sem rendszeresen, sem szükség szerint. Az ő lelkének ellensége nem fizikai
betegség. A demencia az, ami felemészti, és amitől lassan megszűnik önmaga
lenni.
Demencia: az agynak olyan előrehaladott megbetegedése, amely
során a tájékozódási képesség, valamint a beszéd jelentősen romlik. A fogalom a
latin nyelvből származik, és találóan azt jelenti, hogy –szellem nélkül–. A
beteg egyre inkább elveszti az uralmát a gondolatai és maga fölött is. Neveket
felejt el, úgy eltesz dolgokat, hogy utána nem találja, a beszéd során keresi a
megfelelő szavakat. Legrosszabb esetben nem ismeri fel a legközelebbi
hozzátartozóit sem. A rövid távú emlékezés zavara miatt nem tudja, mit mondanak
neki, illetve mit csinált. Kérdéseket, párbeszédeket ismételgetve állandó
odafigyelést igényel, már megkapott tárgyakat újra kér.
Az idős néni állapota hullámzó, sokszor hosszú órákig, fél
napig teljesen jól van, nincs gyötrő gondolata. Ám ugyanilyen sokszor rendkívül
kiegyensúlyozatlan, zavart. Édesanyját, apukáját keresi, lehetetlen dolgokat
vesz a fejébe, és nem hagyja magát meggyőzni azok valótlanságáról. Ingerült,
mérges lesz attól, hogy nem emlékezik a részletekre, fontosnak vélt dolgaira,
és ezáltal csak még mélyebbre kerül a félelmetes, sötét rengetegben.
A lakása rendben tartásáról, főzésről, beszélgetésről és
rendszeres mozgásáról kell gondoskodnom, ezen kívül minden tevékenysége
kontrollt igényel. Tisztálkodásnál elfelejti, hogy éppen hol tartott,
öltözésnél nem találja a megfelelő ruhadarabokat.
Már ötödik hetemet töltöm vele, mostanra talán már megszokta
jelenlétemet, és az odafigyelésemnek is örül.
De nekem is meg kell szoknom ezt a helyzetet. A szabadidő és
a feltöltődés hiányát rendkívül nehezen viseltem az első időszakban. Itt
minden, de minden tevékenységem alárendelt szerepet játszik. Nincs esténként
megnyugvás-érzésem, egyedüli kikapcsolódást az olvasás és a családommal,
barátnőimmel való csevegés nyújt. Minden este úgy fekszem le, hogy tartok az
éjszakai hullámvölgytől, attól, hogy egyszer majd képtelen leszek megnyugtatni
a bölcs, idős entemet.
A délutáni sétáink fő úticélja a pár entlépésre lévő Donau
Zentrum, amely az itt élő emberek kedvelt bevásárlóközpontja. Ent asszonyom is
napi rendszerességgel járt ide, mikor még rendesen tudta használni a Közös
Nyelvet. Mára azonban egyedül elveszne ebben a rengetegben. Egy kávézó a
legkedvesebb helye egy tisztáson, ide minden második, harmadik napon
ellátogatunk, a cappuccino itt a legfinomabb, és lehetőségünk nyílik
beszélgetni más entekkel, és kedves emberekkel.
Nem tudom, milyen biológia oka lehet, de általában délután
5óra körül jön el a holtpont. Ekkor mindentől függetlenül beférkőzik a fejébe
egy kósza gondolat, és nem hagyja őt nyugodni. Sokféle módon próbáltam már
megnyugtatni. Van, hogy partner vagyok a beszélgetésben, kérdezem, miért
gondolja így, vagy úgy, de ez csak ritkán hoz megkönnyebbülést. A legjobb út,
ha próbálom kivonni magam a témából, nem válaszolok a buta kérdéseire, ilyenkor
általában egy idő után abbahagyja, és töpreng magában tovább. Rosszabb esetben
olyan dolgot talál ki magának, amiért aggódni is lehet, és teszi is ezt teljes
beleéléssel. Ilyenkor csak az idő az, ami az én oldalamon áll, próbálom
megőrizni higgadtságomat, és kedves szavakkal nyugtatom.
Lelkileg nehéz itt lenni. Minden porcikám haza vágyik. De
nem úgy, mint amikor egy ideje nem otthon alszol, és vágysz a saját közeged
után, valahogyan máshogyan, intenzívebben annál. Picit száműzetésnek élem meg az ittlétet.
Száműztem magam csakis és kizárólag a fizetés és a nyelvtanulás miatt. És
kitartok. Egyetlen pillanatig sem gondoltam még komolyabban arra, hogy feladom.
„Igazából nem is kéne itt lennünk! De itt vagyunk. Olyan ez, mint a nagy regényekben, Frodó úr, amikre mindenki emlékszik. Mind teli voltak sötétséggel és veszéllyel, és néha még a végüket sem akartuk tudni, mert boldogan semmiképpen sem végződhettek. Hogy lehetne a világ újra olyan, mint volt, ha ennyi szörnyűség történt közben? De végül is ez csak egy múló dolog. Ez a sötétség. Még a sötétségnek is el kell múlnia, új nap virrad majd fel! És ha egyszer kisüt a nap, annál tisztábban fog ragyogni. Az ember azokra a történetekre emlékszik, amik jelentettek valamit, még ha túl kicsi is volt hozzá, hogy megértse, miért. De azt hiszem, Frodó úr, én igenis értem, most már tudom! E történetek szereplői gyakran visszafordulhattak volna, de nem tették. Továbbmentek, mert volt mibe kapaszkodniuk. (...) Akad még jó ebben a világban, Frodó úr, amiért érdemes küzdeni.”- A Gyűrűk Ura – A két torony
